Némi csúszással megjelent végre a 10. Metagalaktika, benne Kína, a kínai science-fiction bemutatásával. Érdeklődve vártam, hiszen semmit sem tudok a távol-keleti SF-irodalomról, de azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül.A kiadványt már kézbe venni is egy élmény volt: igényes borító, lenyűgöző belső illusztrációk tucatjai, amelyeken lapozgatás közben hosszan elidőzik a kíváncsi tekintet. Irodalmi szöveghez illő papír… itt meg is jegyezném, hogy szerintem ez a papír jobban illene a Galaktikához is a mostani helyett. Nekem biztos, hogy jobban tetszene.
Előrebocsátom, hogy a novelláknak még csak a felét olvastam, de a legelső kivételével eddig mindegyikük tetszett valamiért, mindegyikben találtam valami érdekeset, elgondolkodtatót. (A legelső novella egy fiatal író alkotása, és érdekes ötletekkel teli, csak nem igazán történik benne semmi. Olvastam már rosszabbat is.) Az utána következők mindegyike szokatlan, egyedi ízzel rendelkező írás. Talán kicsit kevesebb kínai sajátosságot és színt éreztem (vagy vettem észre belőlük), mint vártam, ami azonban nem baj, mert így nem volt olyan érzésem, hogy ezt nem az én kulturális felfogásomnak írták. A mondatok ugyan néha kicsit döccennek - ez akár lehet a mandarinból történő fordítás nehézsége miatt is, bár szerintem önmagában már az is nagy esemény, hogy kínai novellákat olvashatunk magyarul -, de ez nem zavaró, és lehet, hogy csak nekem szúrt szemet időnként.
Szőrös szívű leszek, és mert noha minőségi kiadvány, nem fogom halálra dicsérni a kínai Metát, mert azért akad néhány apró hiányosság. A Metagalaktika eredetileg elsősorban novellaválogatás, mégis a feltámasztása óta ismeretterjesztő cikkek is helyet kapnak benne, ami ötletes újítás. Most sincs ebből hiány, például a kínai SF-irodalom történeti áttekintése nagyon tetszett. Viszont nagyon hiányolom az ottani SF-magazinokról és az emlegetett kínai Tejút-díjról valami bővebb anyagot, valamint még inkább a kínai science-fiction filmművészetről szóló összefoglalást. Tudom, hogy minden morzsányi információért hatalmas kutatómunkát kellett végezni, de szerintem úgy lett volna teljes a kép, ha a science-fiction minden műfaji megnyilvánulását sikerül legalább érintőlegesen bemutatni. Persze, az is lehet, hogy nincsenek is kínai sci-fi filmek, ez esetben valóban nincs mit hiányolnom. J
Ettől függetlenül egy nagyon igényes és sok munkával összeállított, értékes SF-kiadvány ez, ami ráadásul ár-érték arányban is nagyon megállja a helyét, a tartalomhoz képest olcsónak is nevezhető, kevés reklámmal, rengeteg hasznos és érdekes tartalommal. Minden sci-fi rajongónak ajánlott.
A mozikban május Tony Stark, alias Robert Downey Jr. hónapja volt. Az Ironman képregényadaptáció jött, látott és győzött.
Szeretem a szuperhősös képregényeket, azokat legalábbis, amelyeknek van valami értelme. Kiskoromban kedveltem a Pókembert, viszont őszintén gyűlölöm mindhárom Pókember filmet, minden újabb részt egyre jobban. Amatőr és bugyuta mindegyik, tizenkét év felett altató nélkül is végignézhető, képregényrajongóknak viszont inkább nyugtató ajánlott hozzájuk. Nyomába sem érnek az X-meneknek, sem a Chris Nolan és Christian Bale-féle Batmannek. Viszont vitathatatlan, hogy a Marvel képregények közül a Spiderman kiemelkedik sikeresség tekintetében, és ez elég alap volt ahhoz, hogy egy ostoba film is kasszasiker legyen. Amit így meg tudtak fejelni két, még ostobább filmmel.
Rátérve a lényegre… A Marvel feltehetően megelégelte, hogy az általa birtokolt karakterekből nem csörög vissza elég pénz a filmiparból, így elhatározták, hogy a Marvel Studios révén ők maguk fognak szuperhős filmeket készíteni. Idén rögtön kettőt, az Ironmant és a Hulkot kapjuk ajándékba.
Az Ironman hátteréről semmit sem tudtam, így a film is meglepetésként ért, hiszen a háromnegyede egy olyan laza és önfeledt szórakozást adott, ami tökéletes definíciója a popcorn mozinak. Igaz, az utolsó negyedórát csúnyán elbarmolták egy végtelenül sablonos végső összecsapással, de ez se tudta tönkretenni a filmet. Ugyanis egyvalamit telibetaláltak a készítők. A hangulatot. A zene, a záporozó poénok, Downey Jr. személyisége, na és a lenyűgöző Vasember páncél meglepően egységes egyveleget alkotott, megtámogatva Gwyneth Paltrowval és Jeff Bridgesszel. El is repítették a filmet az idei bevételi listák élére, és szerintem megszorítani is elég nehéz lesz.
Egy hónapra rá pedig megérkezett Hulk. A nyolcvanas években rengeteg skandináv, meg holland nyelvű Hulk képregényfüzet keringett az országban. Ugyanis itthon nyomtatták őket, gondolom, az alacsonyabb költségek miatt, a leleményes magyar nyomdászok pedig rendszeresen kilopkodtak pár példányt. A sztori hátterét, drámáját nem nagyon értettem, de Hulk tömör és dühödt karaktere és önfeledt rombolása mindig ámulatba ejtett.Aztán jött az Eric Bana féle mozifilm 2003-ban, ami nem volt az igazi, Hulk is elég fura (vagy inkább béna?) CGI-izé volt, de nekem mégis tetszett.
Most pedig itt van egy újabb változat Edward Nortonnal. Az Ironmannel ellentétben ez a film nem akar vidám lenni, inkább Bruce Banner személyes drámájára helyezi a hangsúlyt, ahogy próbálja visszafogni a benne tomboló „Mr. Hyde”-ot. Szerencsére a balesetet, az átalakulást, mintegy előzményként a főcím alatt megkapjuk, legalább ezzel nem megy az idő. Egy braziliai favella nyomorjában indul a film, ezt csak azért említem meg, mert önmagában is elég mellbevágó a helyszín.
A szereplőgárda is elég erős, hiszen Edward Nortonon kívül ott van William Hurt, Tim Roth és Liv Tyler. És itt is van egyben a film buktatója is: a karakterek. Tylert hagyjuk, siralmas minden jelenete, ez a nő nem színésznő. Ennyi. William Hurt nagyon jó színész, de ezzel a bot jellegű karakterrel ő sem tudott mit kezdeni. Legalább elszívhatott pár jó szivart, szerintem ezen túl nem sok öröme lehetett a forgatásban. (Na jó, talán még a gázsija.) Tim Roth szerepe érdekes lehetett volna, de a karakter motivációi a ködös homályba vesztek, míg Edward Norton az elején, amikor még nem találkozott Liv Tylerrel jó volt, de összességében nem tudja átadni a főhős nagy drámája.
Viszont a látvány moziban a székbe szegezi az embert. Amint Hulk előtör Banner testéből, a film működni kezd. Hulk jön, tör-zúz, és ezúttal méltó ellenfelet is találnak neki, akivel több utcát is lebontanak New Yorkban, nem beszélve az autó- és taxiállomány jelentős részének felaprításáról. És ha belegondolok a képregényekbe, Hulk valahol erről szólt: a zúzásról. Azt pedig a film profi módon hozza. Persze, biztos lesznek „szakértő CGI-guruk”, akik húzzák a szájukat, de sebaj. (Mondjuk, az mindig is érdekelt, hogy mitől lesz egy 70 kg-os ember 3-400 kg egy ilyen átváltozás során, de ne vesszünk el a részletekben.)
Megvolt Stan Lee szokásos cameoja is, bár elég harmatgyengére sikeredett, főleg az Ironmanes Hugh Heffneres poénnal összevetve. Ellenben cserébe megkapjuk Lou Ferrignout, a régi Hulk tévésorozat sokszoros világbajnok testépítőjét egy biztonsági őrős jelenetben, na ez ötletes volt. Na és Robert Downey Jr., mint Tony Stark is megjelenik két mondat erejéig, ezért külön pluszpont jár.
Összességében, kellemes egyszer nézhető film a Hulk, amit az akciójelenetei visznek el a hátán. A helykitöltő „történet” is lehetett volna működőképes, de nem lett az, így leginkább folyamatos óranézegetésre késztettek, hogy mikor jön a következő zúzás. Belegondolva, az Ironman sztorija sem volt ennél bonyolultabb, na de a megvalósítás, a hangulat mégis csillagos ötösre emelte a filmet. A Hulkot komolyan akarták venni, ehhez azonban értelmes sztori is kellett volna, az Ironman pedig egy lenyűgöző látvánnyal megspékelt önfeledt ökörködés volt, na és abban játszott Robert Downey Jr. Ennyi a különbség. A Hulk a végső akciójelentben nyert, minden másban alulmaradt. Azonban ettől még messze jobb film a három Spidermannél.
Na és hamarosan jön a Dark Knight, márpedig egy Batman-filmben a hangsúly a karaktereken és a történeten kell legyen, legalábbis amióta Chris Nolan és Christian Bale képviselik a franchise-t. Attól a filmtől azért sokat várok, a Batman begins túl magasra tette a mércét.
Akarod látni a valaha készült legigényesebb, legötletesebb és legjobb római kori, meg úgy általában véve történelmi témájú filmet? Nem, nem a Ben Hur az, nem is a Gladiátor, se nem a Spartacus. A választ az HBO minisorozatánál kell keresni, ami a „roppant kreatív” Rome (Róma) címet kapta.
Amikor megtudtam, hogy Cézár és Pompeius korát dolgozzák fel, Cézár felemelkedését és bukását, kicsit morogtam magamban, hiszen ennél jobban lerágott és megcsócsált csontot nehéz lett volna találni. Manapság a történelmi mozifilmek nem túl bonyolult logika alapján működnek: legyen benne legalább három mozgalmas csatajelenet, lehetőleg jó sok harcossal és vérrel, látvánnyal, extrákkal, a közöttük lévő időt pedig megpróbálják az adott történelmi szereplők vívódásaival, hitelesnek gondolt párbeszédekkel kitölteni. Néha többé-kevésbé sikerül, néha nem.
A Róma szerencsére tévésorozat, és noha a 12 részre összesen horribilis 100 millió USD költségvetés állt rendelkezésre, ennek nagy részét a korhűségre és a hitelességre költötték. Róma utcái, a díszletek, a belső terek zseniálisak, a készítők többé-kevésbé mindenre ügyeltek. Ami el is várható, hiszen HBO-sorozatról van szó, és ők nagy hangsúlyt fektetnek az igényességre, elég csak a Maffiózókra, a Deadwoodra, vagy a Tudorok sorozatokra gondolni.
A legnagyobb húzás azonban az volt, hogy nem sztárokat, hanem nagyon jó színészeket találtak a feladatra. Legjobb példa ennek érzékeltetésére a Marcus Antoniust játszó James Purefoy. Aki látta a Kaptárt Milla Jovovichal, na abban ő volt a másik amnéziás, a negatívcsávó, aki elterjesztette a vírust az Umbrella Co.-nál. Nem volt túl emlékezetes a szerep, sem a film, ellenben amit Purefoy a Rome-ban művelt, az valami hihetetlenül zseniális. Főleg a második szezon 10 részében növi ki magát, ami többek közt Augustus felemelkedését, valamint Antonius és Cleopatra közös éveit bontja ki.
A többi színész is kiváló, gyakorlatilag mindegyikükről ódákat lehetne zengeni karaktereik megformálása miatt. Náluk csak a forgatókönyv teljesít jobban, zseniális párbeszédek, intrikák, meghökkentően merész jelenetek követik egymást lépten-nyomon, miközben fricskaként a történelmi filmek üres látványorgiájának a Pharsalus-i ütközetet például úgy láthatjuk, ahogy csatajelenetet még sosem: Cézár serege felkészül a csatára, aztán a következő snittben már vége is az egésznek, ünneplik a győzelmet. A bukott Pompeius nem sokkal később pedig a két főszereplő légionáriusnak úgy meséli el a csata taktikai eseményeit, hogy egy bottal a homokba rajzolja. Azért nem maradunk véres csatajelenet nélkül sem, a Philippi-nél lezajló ütközet majdhogynem kenterbe veri a nagyköltségvetési filmek látványvilágát, ahogy a kamera beviszi a nézőt az egyszerű katonák közé, nem beszélve a Gladiátort is megszégyenítő feszültségű gladiátorharc az első szezon vége felé.
A történetről annyit, hogy a valós történelmi alakok mellett a főszereplő két egyszerű légionárius, egyikük családos férfi, a másik egy nem túl eszes, de hatalmas szívvel megáldott melák, akik minduntalan belekeverednek a nagyok játszmáiba, hol egyik, hol másik oldalon. Így a cselekmény a kitalált szereplők magánéletet tökéletesen keveri a valódi politikai, történelmi eseményekkel, és néha olyan zseniális álindokokat szolgáltat valós történelmi eseményeknek, hogy az ember leesik a székről a röhögéstől. Ettől eltekintve a Rome filmdráma, a szereplők nagyon komoly megpróbáltatásokon mennek keresztül, és azon túl, hogy Cézár és az ismert személyek sorsát ismerjük, egyetlen megkedvelt szereplő sincs biztonságban.
A sorozat emellett erőteljesen naturális, ez leginkább a második 10 részben csúcsosodik ki, ahol aztán egymást váltogatják a betegebbnél betegebb jelenetek, merényletek, gyilkosságok. Többek közt egy kém megerőszakolása házi szolgák által, vagy a szétfüvezett Cleopatra és Marcus Antonius évődése, esetleg Augustus fura szexuális életéből kapott ízelítők, na és híres történelmi személyek, például Cicero vagy Brutus meggyilkolása. Nem gondoltam volna, hogy ilyen jeleneteket mernek az általában prűd és ostoba szabályok között működő tévécsatornákon bemutatni. Mondjuk, az RTL Klub állítólag megvette a jogokat tavaly, de azóta sem vetítettek egyetlen részt sem, lehet, hogy azóta is fejüket vakarják, hogy most mikor adják le: éjfél vagy hajnali 1 óra után.
Sajnos a két szezon után a Rome végleg elköszönt a közönségétől. Meg is értem miért, hiszen ez egy intellektuális sorozat, amiben noha akad akció, de a hangsúly egészen máson van. Átlagnézőnek, aki valóságshowkon és idióta műsorokon szocializálódik, nem való, és ehhez képest a költségvetés gigantikus volt, jó esetben legalább az árát visszahozta a befektetés.Kár érte, mert a Rome minden perce aranyat ér, és rengeteg érdekes császár és esemény volt még Róma történelmében, pl. sorra lehetett volna venni Cézár és Augustus után Tiberiust, Caligulát, Claudiust, egészen Néróig.Mindenesetre már idehaza is kapható mindkét évad DVD-n, szerintem egész kedvező, 8 ezer HUF alatti áron. Aki szereti a római kort, vagy általában a történelmi filmeket, esetleg a feszültséggel, ügyes poénokkal, fordulatokkal és kiváló karakterekkel megtűzdelt, maradandó élményt nyújtó sorozatokat, és nem kényes némi ókori brutalitásra, annak nem szabad kihagynia.
Nemrég értem a végére George R. R. Martin címbeli híres fantasy sorozata harmadik kötetének, a Kardok viharának. Egy regényciklus, ami a hírnevet nem pofátlan marketinggel, hanem alanyi jogon érte el (manapság inkább az előbbire van sajnos példa), az igényes olvasók szeretete és rajongása által, ugyanis a regényciklus kiemelkedően jó és szórakoztató. Az első kötet Trónok harca, a második Királyok csatája címmel jelent meg pár éve az Alexandra gondozásában, a monumentális terjedelemhez képest igen baráti áron, sőt azóta már a 4. is napvilágot látott, Varjak lakomája címmel. A giccses címek ne tévesszenek meg senkit, ez a sorozat a maga nemében zseniális. Igaz, jelenleg enyhe lemaradásban vagyok, hiszen a tavaly magyarul megjelent 4. kötetet még nem olvastam, de előbb-utóbb az is sorra kerül.
Miről is van szó? Egy olyan fantasy regénysorozatról, ami szerintem minimum a Gyűrűk urával egy szinten foglal helyet, és ami már most kultikussá nőtte ki magát igényességével, szövevényességével na és lenyűgöző karaktereivel. Állítólag hamarosan tévésorozatot forgatnak a történet alapján, és ha az tényleg elkészül, azt hiszem, a Tűz és Jég dala igazán méltó helyére kerül az ezzel járó reklám és felhajtás révén.
Pedig a történet és a világ első ránézésre semmi újat nem ad: Westeroson vagyunk, a Hét királyság kontinensén, egy lovagkori kitalált világban, amely világot azonban ősi legendák árnyai lengenek be. Királygyilkosságok, kihalt, de nemrég még nagyon is valóságos sárkányokról szóló legendák, hős és nemhős lovagok, múltbéli sérelmekért bosszúra készülő nemesi házak, egy száműzött királyi sarj, valamint messze északon a több száz méter magas Fal, ami az azon túl lévő lidércek, a Mások ellen védi a királyságokat. Mint látható, némi misztikum megtalálható a történetben, de ez olyan finoman adagolva, hogy a regényfolyam inkább tűnik (ál)történelmi regénynek, mint fantasynak. Vagyis ne várjon senki izgága törpéket – na persze egy kivételle , varázslókat és varázstárgyakat, na meg múltnélküli hírókat, akik egyedül lezúznak akár egy egész hadsereget, se orkot, trollt és hasonlókat.
A nyitókötet első nyolcvan oldalán csak kapkodjuk a fejünket, hiszen több tucatnyi fontos szereplő kerül felvonultatásra, de aztán, ahogy nagyjából képet kapunk a viszonyokról, ez a karakterdömping már egyáltalán nem zavaró. Nyolc nézőpont karakteren keresztül követhetjük nyomon a Stark család, a fagyos Észak urainak kibontakozó kálváriáját, királyságok, házak közötti szövevényes intrikák, cselszövések, csaták tucatjait a hatalomért, miközben a kiváló karakteralkotásnak köszönhetően a Stark-gyermekekért aggódhatunk, ugyanis Martin egyre mélyebb szenvedésbe és egyre kilátástalanabb jövő felé űzi kedvenceinket, míg a harmadik kötetben, eljutunk a csúcspontra, ahol egyetlen főszereplő sincs már biztonságban Martin kaszája elöl. Néha szinte már fohászkodtam egy kis pozitívumért, amit végül meg is kaptam, de Martin nagyon szűkmarkúan adagolta azt a kevés örömöt, amit a szereplőkkel együtt átélhettem, és mindig mellékevert valami keserűport is. Az olvasó pontosan csak annyit kap, hogy felsóhajtson, és tovább reménykedjen, izguljon.
Sajnos Martin sem kerülheti el a vastag regények íróinak hibáját, a második kötettől helyenként rétestésztaszerű nyújtás érződik egy-egy fejezeten, például Arya soha véget nem érőnek tűnő kóborlása már túlzásnak tűnt, plusz néhány karakter kiemelése sem a legjobb választás szerintem (Davos és Samwell), de ettől függetlenül a szikár fogalmazás, a pergő és eleven párbeszédek, valamint kiváló jellemek egy pillanatra sem hagyják az ember figyelmét lankadni. Hosszú ideje végre egy regény, ami tényleg maradéktalanul be tudott szippantani a világába, aminél olvasás közben nem a hibákon morogtam, hanem önfeledten tudtam szórakozni. Ez pedig nagy szó, főleg mivel nem kedvelem fantasy-irodalmat. Igaz, pont azon elemek miatt nem szeretem, amik ebből a sorozatból egytől egyig hiányoznak. Biztos vagyok benne, hogy a Jég és Tűz dala ciklus egy-két évtizeden belül legalább olyan irodalmi megbecsülést fog kivívni magának kivívni, mint a Gyűrűk ura.
Nagy várakozással vettem a kezembe Robert Charles Wilson Axisát, a Hugo-díjas Pörgés című, kiváló regénye folytatását. (Vélemények itt és itt.) Talán túl nagy is volt ez a várakozás. Nagyon szeretni akartam ezt a könyvet, de talán pont emiatt az eredmény számomra felemás lett.
Azt korábban olvastam, hogy Wilson trilógiát akar írni a Pörgésből, a második rész címe Axis, a harmadiké Vortex. Ez már eleve gyanús lehetett volna, hiszen ha az író eleve tudja, hogy az aktuális regény után annak folytatását írja, akkor hajlamos az elkurvulásra, ennek következménye pedig elvarratlan szálak és ideges olvasók. Wilsonról azonban nem feltételeztem ilyesmit, és az Axis szerencsére nem esik ebbe a hibába. Legalábbis nem teljesen.
Sőt, a regény profi módon indul, úgy, ahogy azt a Pörgés után elvárná az ember. Megmagyarázhatatlan események, valamint új, Wilsontól kötelezően árnyalt és élő, emberi karakterek, ráadásul, mivel a történet évtizedekkel a Pörgés után játszódik, csak egyetlen, ismerős szereplő bukkan fel a Pörgésből. A regény harmada után viszont valahogy elveszik a fókusz, számomra érdektelen események történnek, már-már annyira belemerülünk az egyes szereplők hátterébe, hogy szinte unalomba fullad a regény. Pedig Wilson a Pörgésben is elég sokat foglalkozott a szereplők közötti viszonyokkal, de ez itt valahogy nem sikerült olyan erőteljesre, talán azért, mert közben a háttérből hiányzott a folyamatos, mellbevágó ötletkavalkád és feszültség.
Szerencsére a vége helyre teszi a dolgokat, és egy egészen új elméletet, valamint az emberiség előtt álló új lehetőséget vág a regény közepe miatt nyűgös olvasó arcába, ami ráadásul szerintem érdekesebb és elgondolkodtatóbb, mint a Pörgés vége. Viszont ennek kibontása a harmadik regényre, a Vortexre marad. A véleményem a Vortex után lesz teljes, de a gyanúm az, hogy ez a történet kisregényként sokkal jobban működött volna, mint regénnyé nyújtva. Nem szeretem, ha az író takarékoskodik az ötleteivel, márpedig itt mintha ilyesmi történt volna. Lehet, hogy a 2. és 3. részt egybe kellett volna gyúrni, de remélem, hogy nem, és a Vortexben Wilson már nem spórol. Mindenesetre feladta magának a leckét, ugyanis a Vortex az Axis végén felvetett vonal kibontásával egy zseniális regény lehet. Hogy az lesz-e, az Wilsonon múlik.Úgy tudom, az Axis (Tengely) még idén megjelenik magyarul is a GFK-sorozatban, ami jó lenne, hiszen a Pörgés nagy siker volt. Aztán pedig remélem, a Vortex is szélvész gyorsasággal megérkezik majd. Ráadásul Wilsonnak kiváló regényei vannak a Pörgés-sorozaton is túl, pl. a Chronolits, a Blind Lake, a Mysterium, vagy a Darwinia. Ezeket is jó lenne magyarul olvasni.
Kicsit elhanyagoltam mostanság a blogírást, de ez most egy darabig változni fog, sok adósságom van, amiről írni akartam, úgyhogy kicsit felpörgetem a tempót…
A Californication sorozattal teljesen véletlenül kerültem kapcsolatba. Elsőként arra jöttem rá, hogy jé, az X-aktás Fox Mulder a főszereplő. Második meglepődés annak szólt, hogy nem a megszokott, karót nyelt, UFO-k után áhítozó, kedvenc ügynökünk stílusát hozza, hanem annak gyökeres ellentétét. A Californication cím a California és a fornication – paráználkodás szavak összetettje, magyarra ferdítve Califorgia.
Hank Moody kiégett író. „Majdnem-felesége” (ugyanis nem akarta elvenni) kidobta, pedig van egy 12 éves kislányuk is. Moody azóta eléggé zűrős és minden mindegy jelegű életet él, ráadásul, noha író, jóideje nem írt már egy sort sem. Leghíresebb regényének címe az Isten gyűlöl minket, amiből nagysikerű, de bugyuta filmadaptáció készült Bolondos kis szerelem címmel, amiért Moody rögtön az elején bosszút is áll a rendezőn, ugyanis lefekszik a feleségével. (Ja, a filmadaptáció főszereplője a plakátok alapján Tom és Kate (Cruise házaspár)). A szcientológusokat amúgy is lépten-nyomon szívatják. Például egy „békés” családi vacsorán, ahol Moody exe beszervezi egy barátnőjét, hogy lekösse az expasit. A nő előadja, hogy a volt férje megcsalta. Tednek hívták, mondja. Mire Moody: A férjedet? Nem, hanem, akivel megcsalt. Erre Moody: Hát ez kellemetlen. De lehetne rosszabb is, minthogy a férjed homokos. Pl. lehetett volna szcientológus. Csaj arca lefagy, aztán megjegyzi, hogy ő is az egyház tagja. Erre Moody tovább ragozza, hogy na igen, de lehetett volna például náci. Vagy al-kaidás. Utána szex közben Moody folyamatosan azzal szivatja a nőt, hogy hányadik szinten van, meg a főűrlény (Xenu) és Tomék mit szólnának ehhez. (Csaj éppen kutyapózban várja, hogy Moody végre nekikezdjen) Imádom az ehhez hasonló öntörvényű és beteges humorú karaktereket, szóval, már az első rész után tudtam, ezt a sorozatot nekem találták ki.
Összefoglalva nagyon kellemes szórakozást fog nyújtani annak, aki szereti a cinikus, néha vulgáris poénokat és az iróniát. De szigorúan csak 18 éven felüliek számára, ugyanis például a meztelen női mellek, fenekek aránya kettő és négy pár között ingadozik részenként. Egy kis apróság zavar csak időnként, ez pedig a részenként kötelező 3 perc nyál, amikor épen komolynak szánt beszélgetések hangzanak el pl. Moody és a lánya között. Néha pár percre kicsit leül a cselekmény, legalábbis az első négy részben, de utána mindig jön valami frappáns és beteg jelenet, amin vinnyogva lehet nevetni.
A felszínen tobzódó poénok mögött pedig egy sarkított társadalomkritika bújik meg, Moody, aki maga is egy roncs, elég sok fura alakkal akad össze nap, mint nap, legyenek azok nők, kislányok, vagy férfiak, az életük egytől egyig érzelmi tömegkatasztrófa.
Tegnap végre az “Isten gépei” regény is a helyére került, mondhatni elkészült. Én többet magamtól már nem tudok hozzátenni. Pihentettem is vagy egy hónapot (végre tudtam pár hetet nyugodtan kikapcsolódva olvasni is), úgyhogy ma nagy nap lesz (nekem legalábbis ): elkezdek egy új regényt. Na nem írni, az még odébb van, hanem összerakni a cselekményt, és szelektálni az összegyűlt és kuszábbnál kuszább ötletek között. A fő karakterek, a háttér és az alapszituáció már összeálltak, na és megvan a központi téma is, de a részleteket még alaposan végig kell gondolni, mivel elég bonyolult a történet. Az ötletelés szakasz maximális kreativitását pedig nagyon szeretem, bár nálam ez egészen a regény végéig tart, nincs olyan, hogy kitaláltam, most leülök, és begépelem. Ennél bonyolultabb a folyamat. Ráadásul nagyon szeretem a nyers szöveget piszkálni, nálam akkor kerül a helyére minden mondat és minden szó. Cím még nincs, jelenleg a Nevolúció munkacímet használom, de csak azért, mert tetszik, mint szójáték. Címnek nem tudom, mennyire szerencsés.
Ideje is már egy új történetnek, új szereplőknek, hiszen az Isten gépeit valamikor 2006 nyarán kezdtem el összerakni (közel két éve), aztán a tavalyi év háromnegyede eltelt úgy, hogy alig pár sort írtam hozzá. Mindenesetre várom már az estét…
Hosszú vajúdás után megszületett a döntés: a regény az Isten gépei címre keresztelődött .
Érdekes út vezetett el idáig, több tucatnyi kitalált és elvetett ötlet, némelyik hoszabb-rövidebb ideig a készülő kéziratba is belekerült. Ízlelgettem, kóstolgattam őket, aztán mindig váltottam egy újabbra. Az utóbbi hetekben aztán a Föld-agy variáció birtokolta a címsort, de ez sem tetszett annyira. Közben párhuzamosan a következő regény címén is töprengtem, ami eredetileg Isten árnyéka néven futott. Aztán kitaláltam, hogy ez legyen inkább Isten gépei, ami sokkal beszédesebb és árnyaltabb. Viddel éppen erről beszélgettünk, amikor leleményesen megjegyezte, hogy ez sokkal jobban illik a mostani regény történetéhez. És rájöttem, hogy igaza van. Ennél kifejezőbb címet nehéz lenne találni, szerintem megvan benne minden, amit eddig kerestem: többértelműség, rejtélyesség, ködös utalás, figyelemfelkeltés.
(Úgyhogy Elveszett Föld törölve, kedélyesen elbúcsúzom tőle, és lehet, hogy visszamenőleg is kicsit belepiszkálok pár blogbejegyzésbe, jelezve ezt. Aztán van egy évem kitalálni a következő regény címét. Ami Isten és a hit kérdésével is foglalkozik, viszont nem igazán vannak benne gépek.)
Egy ideje már foglalkoztat az Én, a halhatatlan sorozat egyfajta felújított változatának megírása. Nem tudom, az Sf-irodalom története során csinált-e valaki konkrétan ilyet, de hasonlót többek közt Asimov és Clarke mindenképpen. Itt van Asimov híres novellája a Nightfall, amiből Robert Silverberggel később regényt írtak. Clarke pedig egy korai novellája alapján írta meg később A gyermekkor végét. Ja, és közben beugrott Orson Scott Card Végjátéka, aminek eredetije szintén egy novella volt, és Card saját állítása szerint csak a Holtak szószólója miatt írta meg regényben, mint egy előzményt. (Ja, és még egy: Nemes István is tervezett egy teljesen más stílusú újraírást az egyik Káosz regényével, de ha jól emlékszem, még mindig nem jelent meg.)
Visszakanyarodva, a fentiek alapján talán még sem olyan eretnek az a kósza gondolat, hogy esetleg nulláról újraírjam az Én, a halhatatlan sorozatot.A koncepció valószínűleg változna is, meg nem is. Az Erdőhold és a Gyarmatos könyveket mindenképpen leválasztanám, ugyanis, bevallom, egy megalomán és téves koncepció eredményeképpen kerültek összevonásra a halhatatlanokkal. Akkor jó ötletnek tűnt, de igazából mindkét ciklus megáll a saját lábán. Ez azt is jelenti, hogy a háromfajos ötlet is nagy eséllyel menne a kukába, hacsak nem tudom valahogy azokat is új alapokra helyezni. Az űroperai jelleget mindenképen kiszedném a történetekből, na meg az azóta felfedezett logikátlanságokat (és a hülyeségeket is), és Marcus Barbess történetei egy keményvonalas SF felé kanyarodnának. Kevesebb lövöldözés, űrhajózás, több emészteni való tartalom
Hogy mennyiben maradnának meg a régi novellák alapötletei, köztük a Zsoldos Péter díjas írásomé is, azt még nem tudom. Lehet, hogy ha elkezdek gondolkodni, sok olyan új ötlet ugrik be, amik teljesen más irányba viszik el a sorozatot. Ha egyáltalán helyre tudom rakni az ötletet a mai gondolkodásomnak megfelelően. Nem lesz könnyű, az biztos.
Mindenesetre már évek óta gondolkodom ezen, és úgy tűnik, ezúttal a gondolat megérett arra, hogy talán legyen is belőle valami. Hogy mikor, azt viszont nem tudom, mert még van két rendkívül fontos történetem, amit előtte regényformába akarok önteni (Isten árnyéka “Nem tudom, még mi lesz a címe” az egyik, a másik pedig Az Ember könyve címet viseli. Ebből az Isten árnyéka címe valószínűleg változni fog, az Ember könyve pedig jelenlegi abszolút kedvencem, és valószínűleg nem önálló regény lesz.) Mivel azonban az Én, a halhatatlan novellafüzérként létezne, talán belefér két regény közé egy-egy történet próbaképpen. Aztán majd meglátjuk.
Vajon mennyire szentségtörés teljesen új alapokra helyezni egy régi írást, sorozatot? Ezzel egyúttal vélhetően lenullázni több korábbi írást?
Rájöttem, hogy a készülő új regény címe biztos, hogy nem Elveszett Föld lesz. Nem tetszik, mert uncsi, ráadásul nagybetűkkel írva nem is derülne ki, hogy milyen föld ez: földrész, vagy maga a bolygó, stb.
A poénos címötleteken túl (A Föld neve Föld és hasonló marháskodások) értelmes dolog eddig nem sok született. Először megtetszett az Omega, de ezt pár éve már elsütötte Jack McDevitt Hugo díjas író, aztán volt még Kritikus tömeg, ami meg túl száraz, mintha egy fizikakönyv lenne, ráadásul nem is nagyon tudom, miért lenne ez a regény címe.
Egyelőre a Millió Föld tűnik a legjobbnak, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy tényleg elég hangulatos-e, egyáltalán felkelti-e az érdeklődést.
Ritkán játszom számítógépen, mert erre aztán roppant kevés az időm, nem beszélve arról, hogy ifjabb koromból tudom, mennyire addiktív a dolog, de a Mass Effectet biztosan végig fogom játszani. Áradozás helyett, mivel a neten már mindent leírtak a játékról, a történetről, a karakterekről, álljon itt néhány videó:
Az egyik Poszthumán döntésről született véleményben (Antal Józsi írta) szerepelt néhány tudományos tárgyi tévedés, ezek egy részét szeretném most helyre tenni.
Először is, a címben szereplő két kifejezés a feltételezés szerint az író, azaz általam kreált fiktív tudományos szavak, amik redundánsak, tehát hibásak. Azonban a feltételezéssel ellentétben ezeket a szavakat nem én találtam ki, ezek létező, tudományos szóösszetételek. Ennek bárki utána tud nézni többek közt, pl. angolul is, cryonic freezing, sőt cryofreezing vagy biogenetics témában.(Egyébként a „krio” tudtommal a görög „kruos” szóból ered, és elsődlegesen hideget jelent, tehát ez esetben még a redundancia felvetése sem áll meg a lábán, másrészt nem hiszem, hogy nekem kellene felróni, amiért elterjedt, tudományos kifejezéseket használok. Attól, hogy nem ismerjük őket, még nem jelenti azt, hogy nem léteznek.)
Eszembe jut még az üledék szó, mint beidézett hiba („de itt kőről szó sincs, mocsárban vagyunk, talán süppedékes táj”). Azt írtam, mocsaras, üledékes. Természetesen értem, mi akarna lenni a probléma, az üledékről elsőre mindenkinek az üledékes kőzet jut eszébe, de mi a helyzet a lápi, mocsári, ártéri üledékkel? Az iszapos fedőüledékkel, az iszapos mocsári-tavi üledékekkel? Ezeknek is utána lehet olvasni.
(Pl. mocsári üledék: Különböző mennyiségű szervesanyagtartalom jellemzi. Anyaga lehet agyag (réti agyag, lápi agyag), aleurit, továbbá szervesanyag bomlásából származó tőzeg, kotu, lápföld. Ez utóbbiakat az elbomlás foka szerint különíthetjük el egymástól. A tőzegben a növényi maradványok még felismerhetők, a kotuban már nem, stb.)
Aztán, egy állítás:„ideghártyára vetített neurogram” – az idegekre nem lehet „vetíteni”.” Ez igen meglepő lenne, hiszen ez a látás alapja. Szerintem köztudomású, hogy az ideghártya nem pusztán csak egy ideg, nem véletlenül van utána a hártya szó is. Az ideghártya a szemgolyó burkainak legbelső rétege, más néven a retina! Erre érkeznek a fényjelek, ugyanis a szem ide _vetíti_ a képeket, amelyeket a látóideg közvetít az agyba.
És egy kis nyelvészet, pótlólag a végére:
“…Ezt a „be” igekötő elburjánzása jelenti. Érzékeny vagyok rá, meg is találtam a „beazonosít”-ot ötször, és egyszer még a kivételesen szép „be tudtam azonosítani” szerkezet is „be tudtam azonosítani”. Hát nem! Az „azonosít” ige nem kíván igekötőt.”
Hát de bizony a “beazonosít” szó olyannyira elterjedt, hogy az Osiris helyesírási könyvében is szerepel. Márpedig, ami ott szerepel, az létező szó. Szép dolog, ha már abba is bele tudunk kötni, ha valami nem tetszik, de érdemes lenne azért az aktuális magyar helyesírásból kiindulni, nem a saját szánk ízéből.
Miért van az, hogy vannak olyan írókollégák, akik úgy érzik, nekik feltétlenül mindenről meg kell mondaniuk a tutit, leginkább a kollégákról. Vajon mi motiválhat egy írót abban, hogy kihasználva szófaragásban, csűrés-csavarásban való jártasságát, kollégákra, burkolt megjegyzések tételére pazarolja eme adottságát? Milyen jó is lenne, ha az írók nem a többi íróval foglalkoznának, hanem csak úgy egyszerűen írnának. Novellát, regényt, fantasztikumot. Amire az olvasói valóban kíváncsiak. Mindenki jobban járna így, de leginkább az olvasók. Sőt szerintem az írók is.
(Tanmese: Régen volt két kutyánk – testvérek – az egyik dominánsabb, a másik jámborabb. Az etetés külön művészet volt, ugyanis Peti, a domináns eb porszívót meghazudtoló sebességgel szívott magába mindent, és közben állandóan a másikat (Gombóc) figyelte, hogy az hol tart. A lényeg az volt, hogy előbb kész legyen, és akkor szépen odament Gombóc tányérjához, félretúrta a tesót, hogy övé legyen a maradék. Na, persze ilyenkor villámsebesen el lett zavarva.)
Persze, nem újkeletű találmány ez, régen is volt ilyen, elég csak Ady és Kosztolányi fura viszonyára utalni (köszönet Vidnek a történetért
„Kosztolányi éppen a Párizsba távozott Ady helyét kapta meg a Budapesti Napló szerkesztőségében, s a lap felváltva közölte vasárnaponként Ady és Kosztolányi verseit. Ady igazságtalanul elmarasztaló bírálatot írt Kosztolányi Dezső Négy fal között című verseskötetéről (1907), amely elsietett, egyenetlen színvonalú kötet ugyan, de mégiscsak az új nemzedék második jelentős teljesítménye - az Új versek után. Ady „irodalmi író”-nak nevezte Kosztolányit, holott ez inkább illett volna Babitsra, akit viszont Ady elfogadott, mivel őt kevésbé érezte vetélytársának. Kosztolányi azután 1929-ben vett elégtételt, amikorpamfletet írt Ady messiás pózáról.”
Ezzel kapcsolatban találtam egy idézetet egy kollégám, Antal Józsi honlapján. A hazai scifi életre vonatkozik, és nagyon tanulságos.
“Mondjuk ki nyíltan, a magyar fantasztikus piac szűk voltából fakadóan, annak, aki már benn van, elemi érdeke, hogy minden lehetséges konkurenciát – ha lehetséges –, még csírájában elfojtson. Ehhez nagyon kedvező terep az internetes fórum, ahol egy-két odavetett megjegyzéssel könnyen tökkelütött idiótaként állíthatjuk be a lehetséges konkurenst, miközben magunk a mennybe mehetünk.”
Bár… Valóban elemi érdeke lenne bárkinek ilyesmi? Nem hinném. A fantasy-világok, brandek hazai piacán, ahol jóval nagyobb pénzek mozognak, igen csúnya dolgokról is hallani, míg scifi területen inkább csak egók ütköznek egymással. Az, hogy ki képes energiát pazarolni a kollégák burkolt piszkálására, provokálására, személyiségfüggő. Aztán vagy megmarad a burkolt célozgatás, megjegyzés önmagában reakció nélkül, vagy ha ügyesen megkonstruált, akkor pontosan célba is talál, és indulatokat vált ki. Végül is, ez a célja, nem? (Az idézetben lévő link alatti novellát is érdemes elolvasni. Az is tanulságos.)
Egyébként a fenti idézet kissé már elavult, jobb helyeken ezt manapság blogokban fejlesztik mesterfokra, és nem is a lehetséges konkurensekről szólt a dolog, ez csak mese. A mocsár az mocsár, és koppintva László Zoli blogjáról: „mindig van lejjebb”. Nehéz elviselni, amikor burkoltan hergelik és provokálják az embert. Néha az átlagolvasó észre se veszi az apró, precízen megfogalmazott utalásokat, asztal alatti tőrdöféseket, ehhez már igazán bennfentesnek kell lenni. Az ember meg csak nyel és nyel, amíg van türelme és vérmérséklete. Sajnos, van amikor nem képes az ember valamit válasz nélkül hagyni. Ez sem túl vidám dolog, de valahol azt hiszem, megérthető a reakció. Persze, szemtől szembe mindig marad a mosoly.
Ha esetleg a fentiekből valaki némi keserűséget olvasna ki, jól érzi. Szerencsére, azért nem ez az általános, és ez talán mentsvár lehet a mocsárban. Ugyanis létezik még kölcsönös tisztelet, kölcsönös elismerés, és helyenként barátság is írókollégák közt. A többit inkább hagyjuk.
Amiért azonban ez a blogbejegyzés valójában megszületett, az a következő:
Nemrég olvastam el László Zoli barátom Nagate 2 (Városmély?) munkacímű regényének végét, és bevallom őszintén, irigy vagyok. Nagyon. Persze, egészében lesz majd a mű az igazi, de mivel van szerencsém néha belekotnyeleskedni az írás folyamatába, és elolvasni a készülő részleteket, hát azt kell mondanom, hogy zseniális… Nem találok rá szavakat. Régen olvastam ilyen meghökkentő ötletparádét, szöveget, ami annak ellenére ennyire be tudott volna vonni a világba, hogy nagyjából ismertem a történetet, a végkifejletet. A történet és a vége üt. Nagyot. De komolyan. Megesz a sárga irigység
Komolyra fordítva, nem az irigység beszél belőlem, hanem az őszinte elismerés, és remélem, Zoli sem haragszik meg ezért, de ez a véleményem, na. Remélem, a regény még idén napvilágot lát.
Miért van az, hogy ha az ember bútort vesz nemolcsón, utána még azzal töltheti a hétvégéjét, hogy össze is szerelje a cuccot? (Lapraszerelt, természetesen.) Ráadásul a csomagolás szeméthalma is megérne egy külön megjegyzést.
Persze, jó móka, meg minden, na de a mai világban minden arról szól, hogy ne ilyesmire b..ssza el az ember a drága és értékes szabadidejét.
Az alábbi youtube videó könnyfakasztóan vicces, de ugyanakkor valahol félelmetes és elgondolkodtató. Vajon mi készteti az emberekt ilyesmire. Nemértem.wendigo és Vid hercegnő blogjain már fent van, de azért én is terjesztem.Külön érdemes elolvasni wendigo alábbi hozzáfűzését, útmutatóját az eseményekről:
“A fenti videó eleve vicces, ahogy koreai nénikbácsik gumilabdaként pattognak a szektavezér gyülekezet nemes vezetőjének nyimnyammogására, de az igazi alien-invázió kábé 1:35-nél indul, amikor Mingnyang nénit nyúltagyon ragadja a hóli gószt. Őt aztán többen követik, miközben Darth Priest folyamatosan azt ordítja: “Pilla!” 4:24-nél pedig (és most előre elnézést) új értelmet kap az “Isten b*xxon meg” káromkodás…”
Izé, mit is lehet ehhez hozzátenni? Mondjuk vártam volna, hogy a 3:44-től vakon, öntudatlanul futó hölgy mikor találkozik össze egy oszloppal, de valahogy mindig elkerülte. Szórakoztató, hogy a biztonsági őrökre nem hat a medzsik, azok kedvesen lábbal támasztják meg a rossz irányban guruló áhítatosokat. Olyan “keljfeljancsizást”, amit páran a színpad előtt műveltek, én is elkövettem pár éve a bátyám esküvőjén, mondjuk bennem akkor már háromnegyed liter jégermeister volt. De mi lehet az a Pilla?
RAMBO 4.
Ez egy ütős film, amit Vid hercegnővel volt szerencsénk megtekinteni tegnap. Aki csak fél füllel is odafigyel a világra, tudja mi történik Burmában (Myanmar), és a film története ennek fényében igen aktuális.
A környezet magamfajta távol-kelet után rajongó európai ember számára lenyűgöző.
A jelenetek nemhogy véresek, de brutálisak és a végletekig kegyetlenek, sajnos el is lehet hinni, hogy ilyesmi simán megtörténik ott, és csak álmodozni lehet arról, hogy talán mégsem ennyire durva, ami ott folyik. Már csak emiatt is kötelező lenne megtekinteni mindenkinek, szembesüljön már mindenki azzal, hogy milyen is tud lenni az ember.
A nyomasztó érzés egyre jobban rátelepszik az emberre, már kezdtem attól tartani, hogy nem lesz szép álmom éjjel, amikor negyed órával a vége előtt Sylvester Stallone (író, rendező, főszereplő) újra bebizonyította, hogy sokkal okosabb, mint amilyennek látszik (egyébként tényleg az, a filmkészítéshez mindenestre ért). A film eddig teljesen bevont és magával ragadott, bármennyire is jobb lett volna pl. egy idióta vígjátékon heherészni, de ekkor jött a trükk (bár nem tudom szándékosan-e, el tudom hinni, hogy igen) a film groteszk paródiává kezdett válni.
SPOILER ON:Rambo beállt egy dzsip hátulján álló hatalmas gépágyú mögé, és először cafatokra lőtte a sofőrt, majd nagyjából mindenkit, ami több száz burmai katonát jelent. Három percig ez brutálvéres jelenetnek hatott, aztán jött egy naszád a folyón, először egymást lőtték (ez már mosolyt csalt a szánkra), aztán Rambó összehúzta a szemöldökét és szétlőtte a hajót. Aztán jött egy teherautó, de a fáktól nem lehetett látni, Rambo a fákat is szétlőtte, majd cafatokra a teherautó platóján ülő tucatnyi katonát, na itt kezdtünk el visítva nevetni. SPOILER OFF.
Kész, vígjáték legyen a talpán, ami erre képes, ráadásul olyan szépen feloldotta mindazt a nyomasztó, szar hangulatot, amivel addig szembesített bennünket, hogy ezért tényleg köszönet jár.
Kiderül belőle többek közt pár apróság a folytatásról, az Axisról, ami angolul már megjelent, és remélhetőleg mielőbb magyarul is napvilágot lát, valamint egy újabb folytatásról, Vortex néven. Annyi azért biztató, hogy Wilson tökéletesen tisztában a folytatások hátulütőivel, az újabb rókabőr szindrómával, így az Axis sem folytatás lesz, hanem inkább tovább gondolás.
Kaptam egy felkérést Sheenardtól, a tavalyi évi öt maradandó olvasmányélményemről érdeklődött.Ekapcsán elgondolkodtam, mely könyveket vettem kézbe tavaly, és mi az, ami tetszett, mi az, ami nem. Nem tudom pontosan, hogy a felkérés SF-re, vagy általánosságra vonatkozik, én mindenesetre maradok az SF berkein belül. Ha már.
Külföldi: Robert Charles Wilson – Pörgés, ami egy üdítően friss ötletekkel teli, elgondolkodtató regény, és nekem ez utóbbi kitétel a legfontosabb
Magyar: László Zoltán – Keringés, és nem a haver visszafényezése miatt
Retro: John Wyndham – A triffidek napja, egyik örök kedvenc, idén pont ezt sikerült újraolvasni.
Tudományos jellegű: Brian Greene – Az elegáns univerzum. Ezt Hawking Az idő rövid története után nem sokkal olvastam, és meglepetésemre sokkal mélyebbre ment minden területen, ráadásul sokkal érthetőbb módon is megvilágítva az összefüggéseket, bármennyire is tisztelem Hawking munkásságát.
Eddig nagyon jó, de idő hiányában még nem értem a végére: Audrey Niffenegger – Az időutazó felesége, kis túlzással az univerzális SF, nőknek és férfiaknak egyaránt élvezhető alkotás.
És, hogy továbbadjam a láncot:
Kíváncsi lennék Vid top 5-jére, továbbá Odo-éra, Németh Attiláéra, Rorimackéra, akik ugyan tudtommal nem blogolnak (?) (ezért néha irigylem őket), de hátha valahogy rá lehet venni őket ilyenfajta megnyilatkozásra, valamint, Rorimackéra ésIlonáéra.
Update, mert hülye vagyok:
6.-nak, mert kifelejtettem: szs-t a listából. Sorry, tényleg eszemben volt. (Update2: Mégse olyan hülye, mert már más invitálta. Huh. (sóhaj.)
László Zoli barátom feltett egy hasonló bejegyzét a blogjára (www.laszlozoltan.freeblog.hu), de én is felbiggyesztem ide plusz egy ráadással, ami hasonló magabiztosságról és tudásról árulkodik.
”Teljesen feleslegesen erolkodik az, aki nalam a tajekozattlansagot es hibas gondolkodast szeretne felfedezni.”
“…nem vagyok szócső, csak kreatív, tapasztalt és képzett.”
(Annyi kiegészítést talán, hogy emlékeim szerint Gauri betegsége egyáltalán nem volt titok, csak nem reklámozták lépten-nyomon, ahogy a szülő nem szokta reklámozni a külvilág felé, ha a gyermekének valami baja van, és ahogy az ember sem AIDS-es vagyok táblával jár a nyakában. Ettől még a megfelelő helyeken - óvoda - mindez kellő figyelmet kaphat.)
Tudom, hogy már unalmas ez az ingyen, vagy fizetős könyvkiadás téma, hiszen elég sok helyen szóba került mostanság (Pl. László Zoltán blogja vagy Sheenard mondja blogja és Sanawad blogja), de azért pár gondolatot felvések ide, hogy én is beleokoskodjak.
Meglepően sok ember kacérkodik manapság az írással, kevesebben elég lelkesek és elszántak ahhoz, hogy megírjanak egy teljes regényt. Azért jónéhány ember eljut a címben említett állapotba, és ezután jön a dilemma, hogy hogyan tovább, miként tudná megjelentetni az írását? Sok furcsa próbálkozást láttam már, például olyasvalakit, aki egy kiadó fórumán érdeklődött, hogy mikor és mennyiért adnák ki a regényét, és ha kiadják, akkor elküldi a kéziratot, vagy a másik véglet, aki a kiadói fórumon érdeklődött, hogy vajon ki tud neki segíteni abban, hogy hogyan és milyen címre tudna elküldeni kiadóknak a kéziratot (egy emailcím, az adott kiadóé a fórum tetején olvasható volt egyébként).
Szerencsés esetben az írás előbb utóbb megtalálja a kiadóját. (Az évek során három olyan, akkor még leendő íróval kerültem kapcsolatba, akik azóta szintén megtalálták a maguk útját, és manapság ismert, elismert fantasztikus írónak számítanak (nem nevezem meg egyiküket sem, mert még kicikiznek, hogy mit égetem itt őke ).
De mit tegyen az ember, ha a kiszemelt kiadók sorra visszadobják a regényét? Szerintem minden publikáló író mesélhetne sztorikat, hogy miféle utakat járt meg az első regényével, nekem is van, de ez most nem ide tartozik. Azon azonban érdemes elgondolkodni, ha az ember kéziratát mindenhonnan visszautasítják. Mert amit sok helyről visszadobnak, az általában nem jó.Fordítva persze nem igaz, nem minden megjelenő írás jó, de hát ez van, ez egy ilyen világ.
És el is jutottunk a lényegig. Feltűnően sok olyan írás születik, amelyek írója bármit megtenne a kiadatásért, és nem hallgat a szerkesztői, kiadói intelmekre, sőt, simán megmagyarázza, hogy mégis miért jó a regény, miért nem számít a helyesírás (!), és miért egyedi az egyébként tucatszor olvasott történet. Persze, tudjuk, az író olyan állatfajta, aki őszinte imádattal rajong a saját írásáért, és tudja, hogy az írása minden szava arany, még akkor is, ha éppen nem az.
Az ilyen fanatizmusra szoktak jó kis üzleti vállalkozások épülni, ugye, amikor a rajongó torkán a legutolsó gagyit is lenyomják aranyáron, és a rajongó csenget, mert kell neki a 145. kis bizbasz is. (Én is voltam Star Wars rajongó kiskoromban, hehe.) Na most, láthatóan elterjedőben vannak olyan üzleti vállalkozások, amelyek abban látnak pénzszerzési lehetőséget, ha kiadással kecsegtetik a lelkes, de kiadót nem találó írókat, mondván, pár százezer forint ellenében kiadják a regényét. Persze, ez nagy öröm, de ne legyünk balekok, ha valamit alkotsz, annak eladásáért normális esetben nem Te fizetsz, hanem vagy ingyen adod, vagy jobb esetben neked fizetnek. Na persze akkor, ha az üzleti vállalkozás lát esélyt arra, hogy, ha pénzt fektet a kiadásba, az megtérül. Ha nem lát benne pénzt, nem fektet be, feltehetően azért, mert az írás nem jó, nem eladható. Aki pénzt kér a kiadásért, miközben fantasztikus kritikákkal áradozik a műről, az több, mint gyanús. Aki ilyenbe belemegy, az pedig szerintem nem ebben a világban él, és elnézést azoktól, akik azt hiszik, hogy mégis.
Aztán itt a másik verzió, ami ugyan nem veszi le a sápot az írótól, helyette ingyen kiadással kecsegtet, de úgy, hogy amit az író kiad a kezéből, az lesz a könyvben, és az író határozza meg a könyv árát is. Na, ettől majdnem hanyatt estem a székkel. Bármilyen szerkesztetlen, korrektúra nélküli iromány lehet nyomdakész, még szerencse, hogy csak akkor nyomtatnak belőle, ha valaki rendel. Ja, és a borítókészítéshez adnak olyan ingyenes programot (gondolom netes link), amibe beírja a főbb paramétereket, és a program kiköp egy képet. Döbbenetes. Még csak az kéne, hogy ilyen művek árasszák el a könyvpiacot… Akkor inkább elfelejtek olvasni.
A fentiek a boncnok.freeblog Író, vigyázz! III. bejegyzésének - http://boncnok.freeblog.hu/ - hatására születtek. Roppant tanulságos részletek találhatók ott, hogy mivel kábítják a hiszékeny embereket, érdemes elolvasni.
Egyébként van egy pozitív vetülete is a fentieknek, mégpedig az, amikor olyan embereknek nyújtanak segítséget pár tucat példányban kinyomtatni az írását, könyvét, versgyűjteményét, akik nem is gondolják, hogy ebből lehet könyv (és valószínűleg jól gondolják). Pár tucat példány, amit elajándékozhatnak ismerősöknek, rokonoknak, ez tényleg szép gondolat. Ha erre megy ki a játék, és nincs mögötte hátsó szándék, lehúzási próbálkozás.
Szóval, ha kezdő író vagy, és komlyan gondolod, viszont a barátok dicshimnuszai ellenére a profi kiadók nem foglalkoznak Veled, azt javaslom, amit nálam sokkal okosabbak is megtettek már sok helyen: olvass sokat, írj sokat, és ha elkészülsz egy érezhetően jobb írással, próbáld meg újra. És hacsak nem vagy gondtalan milliomos, ne fizess azért, hogy megjelenhess.
Céges karácsonyi partiról hullafáradtan és telezabálva visszatérvén, egy újabb kritika a bookról. Szép, hogy a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatába lett bekategorizálva, de mint tudjuk, a Delta Vision gondozásában jelent meg
“Mostanában szokás, mondhatni divat arról beszélni, hogy bajban van a magyar sci-fi. Egyre kevesebb az olvasó, alapvetően gyengék a hazai szerzők tollából származó írások és színvonal, eredetiség tekintetében elmaradnak a külföldi kortársaktól.A hazai sci-fit csak egy módon lehet megmenteni: ha olyan jó regényeket adnak ki a kezük közül az írók és kiadók, mint A poszthumán döntés…”
Aztán repetaként, ha már tobzódunk a véleményekben, egy tartalmas megjegyzés a www.sanctum.hu oldal fórumából, ha jól olvasom, az egyik tisztelt honlap szerkesztőtől: http://www.sanctum.hu/index.php?hely=forum&terem_tipus=kulso&szoba=terem&terem_id=72 , amit mivel a fórumbejegyzéshez nem vezet közvetlen link, bátorkodom ide bemásolni. Ha ez jogot sért, remélhetőleg úgyis jelzi valaki, aki érintett (?). (De azért remélem, nem sért senkit.)
Kalandvadász: 2007.Dec.14. (Péntek) - 08:07
“A Poszthumán DöntésKérem mély tisztelettel, ez egy jó regény. Továbbmegyek, ez egy k%!+@ jó regény Bővebben kifejtve: az írói stílus profi, érezni hogy nem egy elsőregényes, önérzetes kocka írta. A szereplők élnek és szépen kimunkáltak, mégha az én ízlésemnek nem is túl eredetiek, a történet és a science-rész azonban totálisan telibe van találva. (Szépen alliterálok, nyehehe.)Röviden, a spoilerek lelövöldözése nélkül:
A Föld párszáz éve feltalálta a csillagközi utazást, főleg ionhajtóművekkel, 0,65 c-re képesek felgyorsulni, a legközelebbi csillagok 20-30 év alatt elérhetőek. Hatalmas, több tízezer embert szállító űrhajókkal meghódítják a Tau Ceti bolygóit, a Delta Pavonis rendszert, és a Keid rendszert, utóbbi helyen azonban egy vírussal találkoznak, amely kiírtja a megtelepedni próbáló legénységet. A bolgyóközi kommunikáció természetesen min. 20 évet vesz igénybe, hiszen a rádióhullámok is csak fénysebességgel utazhatnak, ezért pl. a kolóniák csak 20 évvel később tudják meg, hogy a földön atomháború tört ki, és a túlélők milliói csillaghajókon indultak a kolóniák felé az új élet reményében.
Így indul a történet: van kismillió menekültünk hibernálva csillaghajókon, egy ettől megijedő kolóniánk, a bolygókon egy egymillió évvel ezelőtti, fejlett civilizáció maradványxai, és még a vírusról is kiderül, hogy nem rekedt meg a Keid bolygón, hanem átterjedhet a kolóniákra is…
Egyszóval van hely történetnek bőven, és Hackett úr remekül kezeli a szálakat, elrejt 3-4 jókora csavart a történetben.
Mindemellé a tudományos rész is tisztességes: nincsenek hiperhajtóművek meg teleportáció, a fénysebesség alatti utazás mellé hibernáció, űrliftek, kibernetikai beültetések, klónozás, virtuális valóság kerül köretként, ráadásul az emberiség jövőjéről alkotott képe megdöbbentően elképzelhető, és emiatt ijesztő. (Elárulom, marhára nincs happy end a könyvben̷
Egyszóval ajánlom mindenkinek elolvasásra, mer jó. A Nagate mellé bátran odateszem ezt is a polcra, sőt, ebből is k. jó magyar rpg születhetne…”
Ugyan a honlapra már régebben kitettem (www.gportal.hu/brandonhackett), de miért ne növeljük a netes redundanciát felkiáltással ide is felpakolom a reviewkat. Köszönöm mindenkinek, aki vette a fáradságot, és írt pár gondolatot a regényről.
Galaktika: 2007/12, 213. szám. Ecce Posthomo címmel olvasható egy ismertető Bécsi József tollából.
Rpg.hu:“Volt egy területe a magyar scifinek, ahova érdekes módon nagyon kevesen merészkedtek el. Ez pedig a transzhumanizmus. Hogy mennyi ötlet rejlik benne, arra a legjobb szerepjátékos példa a Transhuman Space, az elmúlt évek legjobb scifi rpg-je. Csak az alapkönyvben több tucat scifi regényre elegendő ötletet gyűjtöttek össze. Első pillantásra a Poszthumán döntés rögtön egy lépéssel tovább megy. Szerencsére az első pillantásokkal, végig a regényben, vigyázni kell…”
Ekultúra: “Kíváncsian vettem kezembe Brandon HackettA poszthumán döntés című könyvét, lévén régen fogyasztottam klasszikus science fictiont.
A bevezető ígéretesnek mutatta a könyvet, és bár az általam várt nagy akciójelenetek elmaradtak, nem kellett csalódnom. A szerző világa átgondolt, a szereplői teljes életet élnek, szenvednek, rágódnak, belegabalyodnak a sors hálójába…”
rpg.hu – „szubjektív” ismertető: “Megjelent Brandon Hackett (Markovics Botond) „A poszthumán döntés” c. regénye. Ez önmagában csak egy egyszerű könyvhír, bár egy egységnyi cikknek elmegy, kell hozzá egy borító és egy fülszöveg, esetleg egy részlet (bár azt uborkaszezonban jobb kicsit később, külön cikk formájában elsütni.) Mivel viszont most nincs szándékomban ilyen objektív cikket összerakni, alább az olvasható, hogy miért is érdekes annyira a kezdőmondat, a lehető legszubjektívebb módon, úgyhogy akit ez zavar, ne mondja, hogy nem figyelmeztették…”
F. Tóth Benedek blogja: “Bizony mondom néked, Botond barátom, magam megyek a házad elé, ha a jövőben úgy döntenél, felhagysz az írással. Elolvastam a regényedet, A poszthumán döntést.Emlékszel, azt mondtam a Trombitásban, elárulom, mit sejtettem az elején, és hogy őszinte leszek, tartom hát a szavam: nem erre gondoltam. Fényezné talán sejtésemet, hogy hasonló járt a fejemben, a halálon túli lét számos mítosza és tapogatódzása, de nem erre számítottam – ahogyan Stallone mondaná az Oscar című vígjátékban: “Tudtam, tudtam, csak nem sejtettem!”…”
Sayed blogja: “Bonyolult kémiai folyamatok átláthatatlan és kusza szövevényei, agy. Gondolkodom, tehát vagyok. Az agy teszi emberré az embert? Az agy hozza létre a tudatot, ahogy a tudomány hiszi vagy csak a tértől független tudat egyfajta kommunikációs eszköze, ahogy mondjuk a buddhisták hiszik? A kérdés jobban megérthető, ha úgy teszik fel, hogy a tévéképernyőn keresztül érkező adást a tévé csinálja, vagy sem? Tévé nélkül nem látjuk az adást (egyelőre), mint ahogy agyi működés nélkül a tudatunk sem képes kifejezésre jutni. De tudunk-e bánni az agyunkkal?…”
Csupor Béla honlapja: “A hírek, amelyek az interneten terjedtek – és az információmorzsák, amelyeket személyesen is sikerült begyűjtenem! – igen felcsigázták az érdeklődésemet. Nem is csoda, hogy annyira vártam Brandon Hackett új regényének megjelenését, s az sem csoda, hogy - talán nem túlzást ezt állítani -, rajtam kívül jó páran voltak így ezzel széles-e hazában. Amikor aztán kézbe tudtam venni a regényt, alig tudtam letenni. No, itt akár abba is hagyhatnám ezt a bejegyzést, de a Poszthumán döntés ettől sokkal többet érdemel.”
Fairylona blogja: “Brandon HackettA poszthumán döntésc. sci-fi regénye igazi csemege a hazai SF kedvelőknek. A szerző hosszú kihagyás után jelentkezett ezzel az új regénnyel, s most a korábbi Hackett könyvek tematikájával szakítva, teljesen új irányba indult el.
Kivételes a könyv abból a szempontból is, hogy nem egy szabvány elképzelt tizenéves olvasóközönséget céloz meg, és nem elégszik meg a könnyed szórakoztatással. Van benne az is, pont ahogyan azt egy jó sci-fiben szeretem, de ugyanakkor el is gondolkodtat…”
Librarian.blog.hu: “Mostanában szokás, mondhatni divat arról beszélni, hogy bajban van a magyar sci-fi. Egyre kevesebb az olvasó, alapvetően gyengék a hazai szerzők tollából származó írások és színvonal, eredetiség tekintetében elmaradnak a külföldi kortársaktól.A hazai sci-fit csak egy módon lehet megmenteni: ha olyan jó regényeket adnak ki a kezük közül az írók és kiadók, mint A poszthumán döntés…”
Nem tudom Orson Scott Card miért írta a Holtak szószólója elején, hogy az író tegye mindig próbára magát, írjon olyat, ami képességei határát feszegeti, még ha esetleg nem is sikerül megfelelnie a kihívásnak. Vajon volt már olyan érzése egy ilyen regény írása közben, hogy ezt bizony nem képes normálisan megírni? Nem hiszem, különben biztos óvatosabban fogalmazott volna.Most azon tűnődöm, hogy az Elveszett Föld egy rakás… Sehogy sem akar összeállni, pedig az alapötlet és a koncepció realisztikusabb, ugyanakkor sokkal vadabb ötleteket tartalmaz, és sokkal messzebbre mutat, mint a Poszthumán döntés, de talán éppen ez a baj. Attól tartok, valami olyasmit kellene tudnom hozzá az írásról, aminek nem vagyok a birtokában. Vagy mittudomén.
Azért csak emberek vagyunk, és hitelesen írni brutális intelligenciákról, egyáltalán cselekményben mozgatni ilyen izéket jelenleg szinte megoldhatatlan feladatnak tűnik. Mert kommunikálni nem lehet velük, mi sem szoktunk leülni, és elmesélni egy hangyának, hogy kik vagyunk, és kicsodák ő. Persze, sok ilyet olvastam már scifiben, de azért valljuk meg, elég nagy ostobaság, amikor a szuperintelligens lény leereszkedik az ember szintjére. Aztán nyűglődöm, de rendesen az emberi lét határán egyensúlyozó szereplőimmel, meg azzal, hogy a sztorin hatalmas lyukak tátongnak, és sehogy sem akar összeállni. A narrációt egyelőre leginkább csak én tudom követni, mert azt is túl kellett bonyolítanom, és tartok tőle, hogy a szereplők közti kapcsolatok sem kötik le az olvasót.
Közben meg egy másik regényen gondolkodom, ami részben folytatása az Elveszett Földnek, de inkább egy párhuzamos történet, és egész szépen kezd körvonalazódni a fejemben. Elvileg Távoli Föld lesz a címe, vagy nem. Na ebben szerencsére javarészt csak normális emberek vannak, szerintem durva alternatív jövős ötletekkel, na meg azért némi poszthumános, meg genetikai ökörködéssel.
Nem tudom, lehet, hogy lassan elkezdem inkább azt írni, mert ez az Elveszett Föld egyre jobban frusztrál. Meg ez a folyamatos nyűglődés is.
Ha jól tudom, a Halflife - Orange box tartalmazta ezt a Portal nevű, igen ötletes játékot. Innen loptam Viszont itt van a flash változata is, szerintem ez is iszonyatoan jó, ami alapján nagyon kíváncsi vagyok a 3D változatra is, noha 10 éve nem játszom már rendszeresn számítógépen:
A Portal a rejtélyes Aperture Science nevű tudományos vállalat laboratóriumában játszódik. A játék kulcsa és zseniális ötlete az úgynevezett Portal Handheld Device, röviden a portál fegyver, mely átjárókat nyit a térben, így megjelenhetünk a plafonon vagy a szomszédos szobában bárhol. Az egyetlen megkötés, hogy a kapukat csak bizonyos szilárd anyagok felületén hozhatjuk létre, fémen, üvegen vagy mozgó tárgyakon például nem. Ez a fegyver tehát a játék szerves részét képező logikai feladványok kulcsa. A cél minden esetben a következő kamrába való átjutás.
A portal eszközzel egyszerre két kaput hozhatunk létre: a sárga és kék átjárók az egymásba vezető be- és kijáratok. Tehát ha teszem azt megnyitok egy portált a falon és egyet a plafonon, akkor a falon belépve a plafonon zuhanok ki. A flash változat 40 pályát tartalmaz, most a 30.-on járok, és noha az eleje igen könnyű, itt már egész elmés pályák is akadnak.
1.”By ’scientifiction’ I mean the Jules Verne, H.G. Wells and Edgar Allan Poe
type of story — a charming romance intermingled with scientific fact and prophetic vision.”
– Hugo Gernsback, in “Amazing Stories” (April 1926)
2.”Science Fiction is a branch of fantasy identifiable by the fact that it eases the ‘willing suspension of disbelief’ on the part of its readers by utilizing an atmosphere of scientific credibility for its imaginative speculations in physical science, space, time, social science, and philosophy.”
– Sam Moskowitz, in “Explorers of the Infinite” (1963)
3.”We might try to define science fiction in this broader sense as fiction based upon scientific or pseudo-scientific assumptions (space-travel, robots, telepathy, earthly immortality, and so forth) or laid in any patently unreal though non-supernatural setting (the future, or another world, and so forth).”
– L. Sprague de Camp, in “Science Fiction Handbook” (1953)
4.”A science fiction story is a story built around human beings, with a human problem, and a human solution, which would not have happened at all without its speculative scientific content.”
– Theodore Sturgeon, as amended by Damon Knight, in “A Century of Science Fiction” (1962)
5.”Science fiction is that branch of literature which is concerned with the impact of scientific advance upon human beings.”
– Isaac Asimov, in “Modern Science Fiction”, edited by Reginald Bretnor (1953)
6.”Science fiction is that branch of literature wthat deals with human responses to changes in the level of science and technology.”
– Isaac Asimov, in “Isaac Asimov’s Science Fiction Magazine” (Mar-Apr 19
7.”Science fiction is that class of prose narrative wtreating of a situation that could not arise in the world we know, but which is hypothesized on the basis of some innovation in science or technology, or pseudo-science or pseudo-technology, whether human or extraterrestrial in origin.”
– Kingsley Amis, in “New Maps of Hell” (1961)
8.”Science fiction is the search for a definition of man and his status in the universe which will stand in our advanced but confused state of knowledge (science), and is cast in the Gothic or post-Gothic mould.”
– Brian W. Aldiss, in “Billion Year Spree” (1973)
9.”A literary genre developed principally in the 20th Century, dealing with scientific discovery or development that, whether set in the future, or the fictitious present, or in the putative past, is superior to or simply other than that known to exist.”
– Fred Saberhagen, in “Encyclopedia Britannica” 15th edition (1979)
10.”The branch of fiction that deals with the possible effects of an altered technology or social system on mankind in an imagined future, an altered present, or an alternative past.”
– Barry M. Malzberg, in “Collier’s Encyclopedia” (1981)
11.”Science fiction deals with improbable possibilities, fantasy with plausible impossibilities.”
– Miriam Allen deFord, in “Elsewhere, Elsewhen, Elsehow” (1971)
12.”A piece of science fiction is a narrative of an imaginary invention or discovery in the natural sciences and consequent adventures and experience.”
– J. O. Bailey, in “The SF Book of Lists”, p.256, ed. Malcolm Edwards & Maxim Jakubowski, New York: Berkeley (1982)
13.”[Fiction] in which the author shows awareness of the nature and importance of the human activity known as the scientific method, and shows equal awareness of the great body of knowledge already collected through that activity, and takes into account in his stories the effect and possible future effects on human beings of scientific methods and scientific fact.”
– Reginald Bretnor, in “The SF Book of Lists”, p.257, ed. Malcolm Edwards & Maxim Jakubowski, New York: Berkeley (1982)
14.”Science fiction is a label applied to a publishing category and its application is subject to the whims of editors and publishers.”
– John Clute & Peter Nichols, in “The SF Book of Lists”, p.257, ed. Malcolm Edwards & Maxim Jakubowski, New York: Berkeley (1982)
15.”A handy short definition of almost all science fiction might read: realistic speculation about possible future events, based solidly on adequate knowledge of the real world, past and present, and on a thorough understanding of the scientific method. To make the definition cover all science fiction (instead of ‘almost all̵ it is necessary only to strike out the word ‘future’.”
– Robert Heinlein, in “The SF Book of Lists”, p.257, ed. Malcolm Edwards & Maxim Jakubowski, New York: Berkeley (1982)
16.”Speculative fiction: stories whose objective is to explore, to discover, to learn, by means of projection, extrapolation, analogue, hypothesis-and-paper-experimentation, something about the nature of the universe, of man, of ‘reality’.”
– Judith Merrill, in “The SF Book of Lists”, p.257, ed. Malcolm Edwards & Maxim Jakubowski, New York: Berkeley (1982)
17.”It is that thing that people who understand science fiction point to, when they point to something and say ‘That’s science fiction!”
– Frederik Pohl, in “The SF Book of Lists”, p.257, ed. Malcolm Edwards & Maxim Jakubowski, New York: Berkeley (1982)
18.”Science fiction is hard to define because it is the literature of change and it changes while you are trying to define it.”
– Tom Shippey, in “The SF Book of Lists”, p.258, ed. Malcolm Edwards & Maxim Jakubowski, New York: Berkeley (1982)
19.”There is only one definition of science fiction that seems to make pragmatic sense: ‘Science fiction is anything published as science fiction’.”
– Norman Spinrad, in “The SF Book of Lists”, p.257, ed. Malcolm Edwards & Maxim Jakubowski, New York: Berkeley (1982)
20.”A literary genre whose necessary and sufficient conditions are the presence and interaction of estrangement and congnition, and whose main formal device is an imaginative framework alternative to the author’s empirical environment.”
– Darko Suvin, in “The SF Book of Lists”, p.258, ed. Malcolm Edwards & Maxim Jakubowski, New York: Berkeley (1982); this is a particularly often-cited definition in the academic study of science fiction
21.”Science fiction is that branch of fantasy which, while not true of present-day knowledge, is rendered plausible by the reader’s recognition of the scientific possibilities of it being possible at some future date or
at some uncertain period in the past.”
– Donald A. Wollheim, in “The SF Book of Lists”, p.258, ed. Malcolm Edwards & Maxim Jakubowski, New York: Berkeley (1982)
22.”Science fiction is a label applied to a publishing category and its application is subject to the whims of editors and publishers.”
– John Clute & Peter Nichols, in “The SF Book of Lists”, p.257, ed. Malcolm Edwards & Maxim Jakubowski, New York: Berkeley (1982)
nt, és remélhetőleg mielőbb magyarul is napvilágot lát, valamint egy újabb folytatásról, Vortex néven. Annyi azért biztató, hogy Wilson tökéletesen tisztában a folytatások hátulütőivel, az újabb rókabőr szindrómával, így az Axis sem folytatás lesz, hanem inkább tovább gondolás.
